HOT Sparks - шаблон joomla Оригами
Adományozáshoz kattintson ide.. Bezárás

Az itt található támogatások megvásárlásával kényelmesen, otthonról támogathatja Alapítványunk működését. A világ bármely részéről adakozhat, az elfogadott bankkártyákat használva. Kártyaadatai biztonságos, SSL alapon titkosított csatornán keresztül utaznak. Kártyaadatait mi nem látjuk, csak a Unicredit Bank biztonságos fizetési oldalán kell megadnia. 

Tovább az adományozáshoz

 

Telefon: +36 30/317 4370

TÁMOGASSA ADÓJA 1%-VAL 
A SZÉKESFEHÉRVÁRI ASKA-T!

rotated right arrow with broken line yellow

18494644-2-07
ASKA A BOLDOGABB KUTYÁKÉR
Részletek..

 

 

 
 

usztortenetek konyv

„Nekem már nincs könnyem” Kiemelt

Aki ismeri Molnár Tamásné Zsazsát, jól tudja: nem kenyere a kertelés és a szépítgetés. Az Alpha Segítő Kéz Állatkórházi Alapítvány titkárának az állatvédelem jelenlegi helyzetéről is határozott - és finoman szólva sem hízelgő - véleménye van. És szerintem lehet is, hiszen nem ma kezdte: gyakorlatilag gyerekkora óta az elhagyott állatokért tevékenykedik.

- Téged Székesfehérváron - de talán nem túlzás azt állítanom, hogy országszerte is - szinte mindenki az ASKA menhellyel összefüggésben ismer. Hogyan csöppentél az állatvédelem területére?

- Már nagyon régóta kutyázom. Ez valószínűleg annak köszönhető, hogy egy negyedik emeleti panellakásban laktam, ahol nem engedték, hogy állatom legyen. Viszont abban az időben a mostani Gyümölcs utca helyén elhagyott házak voltak, jó kis dzsumbujos kertekkel, ami tökéletesen megfelelt annak a célnak, hogy a talált kutyákat ott „elspájzoljuk”. Ehhez találtam magam mellé barátokat, akikkel nagyon stabilan űztük is ezt az ipart, miszerint összeszedtük a kóbor kutyákat. Ebben segítségünkre volt egy Csaba doktor bácsi nevű állatorvos, aki be is oltotta ezeket az állatokat. Tehát konkrétan 11 évesen kezdtem a kóbor kutyákat megszelídíteni és gazdát keresni nekik. Később aztán a HEROSZ-ban aktívan tevékenykedtem. A párom itt dolgozott az AlphaVet-nél, ahol létrehozták a mai nevén ebrendészeti részleget, amit akkoriban még gyepmesteri szolgálatnak hívtak. 2003-ban létrejött az ASKA, ahova bedolgoztam - a főállásom akkor még nem ez volt, akkoriban én vezettem a Siketek és Nagyothallók Fejér Megyei Szervezetét. Napközben a siketekkel foglalkoztam, esténként pedig a kutyákat hirdettem az általunk szerkesztett weblapon. Ez tartott egészen 2007 végéig, akkor jöttem át ide főállásba. 

- A családi életeteket ezek szerint nem is nagyon hátráltatja ez az elhivatottság, hiszen ahogy említetted, a férjed is a segítségedre van az állatvédő munkában.

- Sőt, a középső lányom és a vejem is itt dolgozik. A gyerekeim ebbe nőttek bele, nekik teljesen természetes volt, hogy állandóan kutyák után rohangáltunk. Az első időben, amikor az ASKA elindult, hátul mindössze öt kennel volt, ezen kívül pedig a házunk udvarán volt sok kis kennel. Akkoriban az örökbefogadások úgy is zajlottak, hogy hozzám, az otthonunkba jöttek az emberek és onnan lehetett örökbe fogadni a kutyákat. Erről aztán hamar le akartam szokni, de a mai napig előfordul, hogy jönnek hozzánk és nyomják a csengőt, hogy beadnák a házamba a kutyákat.

- Csak a kutyák? Arra gondolok, hogy nekem például több évtizednyi kutyaimádat után lett egy macskám, és akkor jöttem rá, hogy inkább úgy kellene két típusra osztani az embereket, hogy van, aki szereti az állatokat, és van, aki nem.

- Ez így van. Van macskám is egyébként: otthon is és itt a menhelyen, az irodában is van cicánk. És ezt a macskák is érzik, hogy szeretjük őket is, mert amennyi macska itt a telepen szaladgál, az mind önkéntes lakásfoglaló. Képzeld ezt el - ilyen bolond macskákat, akik beköltöznek 250 kutya közé, nem sűrűn találni! De ők mégis valamiért idejönnek. Viszont nem értek, és egyikőnk sem ért annyira hozzájuk, hogy folyamatosan foglalkozzunk velük, miközben a kutyáknak a viselkedését, betegségeit és egyéb dolgait az elmúlt években sikeresen tanulmányoztuk és megtanultuk.

- Mindig nehezen megyek el egy-egy menhelyre, mert bár nagyon szeretem az állatokat, napokra elszomorít a szeretetre vágyó, vagy éppen bántalmazott, kidobott állatok látványa. Aki nap mint nap ilyen helyen tölti az ideje nagy részét, nyilván nem engedheti meg magának ezt a fajta hozzáállást és attitűdöt.  Hogyan tudsz ezen felülemelkedni?

- Nagyon sokan jönnek ide sírva. Végigmennek a soron, és potyog a könnyük. Mi, az itt dolgozók már másként kezeljük ezt, mert már annyi mindent láttunk, amit egy ember el sem tud képzelni. Akár állattartásról beszélünk, akár emberéletekről, olyan helyeken járunk, olyan szituációkba kerülünk a hatósági eljárások során, hogy elmondani sem lehet, milyen körülmények között élnek emberek vagy állatok. Azt szoktam mondani, hogy nekem már nincs könnyem. Nem azért, mert belefásultam, hanem inkább átkapcsol az agyam arra az üzemmódra, hogy azon gondolkozom inkább, mit kell tennem. Nem érzelmileg, hanem racionálisan látom mindig a helyzetet. Például ha látok egy balesetes vagy egy bántalmazott kutyát, nem az az első, hogy megsiratom, hanem azon vagyok inkább, hogy segítsek neki, és oldjam meg a helyzetet. Itt a menhelyen pedig azt szoktam elmondani az embereknek, hogy tudom, hogy megrázó és rossz látni ezeket az állatokat bezárva, de mindig arra kell gondolni, hogy ez egy átmeneti állapot. Ez persze van, akinél pár hét, vagy pár hónap, és van olyan kutyánk is, aki már öt éve itt van - de akkor is egy átmeneti állapot, ami megkíméli őt attól, hogy az utcán elüssék, megrugdalják, hogy fázzon, éhezzen vagy beteg legyen.

- Gondolom ez nem kimondottan az a 8-tól 4-ig tartó hivatás, rengeteg szabad hétvégével és ünnepnapokkal…

- Erről már leszoktunk. Azt sem tudjuk sokszor, éppen milyen nap van. Évek óta nem szilvesztereztünk például. De félreértés ne essék, ez nem mártíromság, mert nem is feltétlenül hiányzik; ha hiányozna, biztosan elmentünk volna. Ez így működik. Bár jelzem, ahogy öregszem, úgy fáradok.

- A nap nagy részében rengeteg kutyád van. Akár azt is hihetné az ember, hogy ennyi elég is, otthon már nem vágysz a négylábúak istápolására. De nálatok ez nem így van…

- Bizony, otthon is vannak kutyáink. Időnként fel is szoktam tenni magamnak a kérdést, hogy vajon mit csinálhat az, akinek nincs kutyája? Biztosan kényelmesebb lenne az életem - különösen most, hogy egyikőjük elmúlt 15 éves, és bizony már az időskori demencia jelei mutatkoznak rajta: elindul a vakvilágba, és fogalma nincs, hogy hol van, vagy elindul elvégezni a dolgát és nem biztos, hogy kijut az ajtón. Aztán vannak nagy kutyáim is, Bagirát például, a nagy fekete „macit” sokan ismerik. Neki csodálatos vonzereje van, amit aljas módon ki is használok, ugyanis egy-egy rendezvényen lehet, hogy vannak olyan látogatók, akiknek eszük ágában sincs foglalkozni azzal, mi van egy menhelyen, de meglátják ezt a macit és odajönnek, én pedig rájuk rontok, és elmondom, hogy mi van egy menhelyen. És lehet, hogy holnapután ő lesz az új önkéntesünk. Bagira a gyerekeknél is nagyon beválik, mert nagyon élvezik, hogy ilyen óriási és lehet dögönyözni, ráadásul, ha két lábra áll, pont kétszer akkora, mint egy gyerek. Így könnyebben meghallgatják azt, amit az állatokkal, kutyákkal kapcsolatban el szeretnék mondani nekik.

- Beszéltetek már arról a férjeddel otthon, hogy ezzel az intenzitással mennyi ideig tudjátok és akarjátok még ezt csinálni?

- Nekünk nem szabad leállni. Ha leállunk, mondjuk két napot, utána már nehezen indulunk be. Mi azok a típusú emberek vagyunk, akik folyamatosan tapossák a mókuskereket, és jól is esik, hogy tapossuk. Valahogy úgy van ez, hogy ha nem ekkora intenzitással csinálnánk, akkor nem is bírnánk. Itt azért kőkeményen futni kell ám időnként, ha tetszik, ha nem. Vannak szituációk, amikor baromira fel tudunk gyorsulni. Képzeld el, amikor jön veled szemben egy kissé ingerült stafford. Na, ilyenkor nagyon gyorsak tudunk lenni. Szóval nem egyszerű, de ha nem szeretnénk, akkor nem is csinálnánk. És szerintem nem is lehet máshogyan csinálni.

 

Stefkó Krisztina

(Cikkünk a Helyi Érték magazinban megjelent írás szerkesztett változata.)

Tovább a kategóriában: « Készülünk a karácsonyra!

Ha aktívan részt szeretne venni egy menhely életében, látogasson el egy Önhöz közeli menhelyre és érdeklődjön az önkéntességről!

Az állatotthonok minden olyan dolgos kezű munkaerőnek örülnek, akik elkötelezettek az állatok iránt és szívesen áldoznának szabadidejükből a négylábúakra.

Hogy miben tud segíteni egy menhelyen?
  • A kutyák rehabilitációjában, hiszen a legtöbb kis kutya meggyötörten, sanyarú körülmények közül kerül az otthonokba
  • Kutyasétáltatásbanrotated right arrow with broken line 1
  • A menhely körüli teendőkben: fűnyírás, lapátolás, gereblyézés, festés, takarítás
  • A kutyák rendbetételében, ellátásában
  • Olyan alapfokú engedelmességi gyakorlatok megtanításában, mint a 
  • Pórázhoz szoktatás, láb melletti séta vagy ültetés
  • Szervezési feladatokba
 
 
  
Amennyiben szeretne önkéntes lenni, az alábbi gombrakattintva jelentkezhet: