ASKA napló 51-52. hét

Lehet, hogy most többen meglepődnek a cím alapján, hiszen 1-1 hétről szoktunk mesélni. De, most, ahogy azt már előre jeleztük, az utolsó héten, a menhely dolgozói valójában csak ügyeleti rendszerben leledzenek a telepen, ami azt jelentette, hogy az állatok napi ellátása a terv. Mondom, a terv, mert nekünk sosem sikerült még a terveinket pontról, pontra megvalósítani, mert az ebek nem hajlandóak tudomásul venni, hogy mit is terveztünk mi.

Arról már jó előre szóltunk, hogy aki szeretne örökbefogadni, szánjon rá időt, hogy még karácsony előtt találkozhasson a kiválasztott kutyussal, és a költözés is megoldódjon időben. Nagyon kevesen vagyunk a csapatban, és igen, bizony nagyon elfáradtunk. Aki állatokkal foglalkozik, egy kicsit más világban él, itt nincs hétvége, nincs ünnep, itt élőlények vannak, akiket mindennap el kell látni. Takarítani, etetni, a betegeket kezelni. Félreértés ne essék, ezt vállaltuk, tudjuk mi jár mindezzel, de azért mindig reménykedünk, hogy ennyivel meg is ússzuk a napot. Hááát, hogy is mondjam, most sem jött össze.

Már néhány hete meséltünk arról, hogy bővül a menhely, szükség van rá, mert egyre több a kidobott, beazonosíthatatlan kutya. El is készült a telep, és nekiálltunk költözni. Az eddigi helyünkről egymás után költöztünk át a „Kántor sorra”, mert ezt a nevet adtuk az új kennel sornak. Gondolom, senkinek nem okoz meglepetést, hogy az új 43 kennelünkbe seperc alatt bevackolták magukat a lakók, hiszen az idő sürgetett. Tudtuk, hamarosan indulnak a rakéták, petárdák, és mi még a fiókban is kutyát fogunk őrizni.

Életünket megnehezítette a fagy is. Ilyenkor marad a lapát, és a kanna. Mondjuk ki bátran, felér bármilyen kardió edzéssel, a jégen csúszkálva, kettő 10 literes kannával korcsolyázva eljutni kenneltől, kennelig, amikből persze előbb már kivéstük a tálakat, forró vízzel kiolvasztottuk a jeget, hogy aztán, újratölthessük meleg vízzel, hogy mindenki tudjon inni. Majd ez a kis művelet indul másnap, újra, és újra… Röviden, ez az időszak, nem tartozik a kedvenceink közé.

Év vége felé, mindig érkeznek a hírek, képek, üdvözlő lapok a régi „gyerekeinktől”. Most sem volt ez másképpen, és mindig nagyon örülünk a híreknek. Egy-egy levél olvasása után, jajjj, nézd, de gyönyörű… amindenit, de nagyot nőtt… odanézz, micsoda jól érzi magát… szóval ilyen sikkantások hangzanak el mi kis irodánkban.

Majd közeledtek az ünnepek, utaztak a családok, az ebek meg csatangoltak unalmukban. Így mi nem unatkoztunk, szedegettük az ebeket. Volt, akit sikerült pity-paty összedni, és voltak többen is, akik több órás futkározás után kerültek csak fel az autóra. Az is igaz, hogy volt néhány gazda, akit nem nagyon érdekelt, hogy szabadon rohangál az ebe, még csak a füle botját sem mozgatta, futkározzon más, majd hazahozzák. Nagy levegők kellettek ilyenkor, hogy illedelmes, kedves szavakkal ecseteljük, hogy pl. gazduram, cirka 4 órája futkározunk az ebe után, tán megemelte volna a hátsóját, ha tudja, hogy elhagyta…. Igen, a fejünkbe voltak más gondolatok is, nem titok, de ezt nem szoktuk a gazdákra zúdítani.

Majd megnyitottak a tűzijátékot áruló bodegák, és akkor még azt reméltük, hogy folytatódik és évek óta rajzolt görbe, hogy egyre kevesebb a tűzijáték, és azt is a meghatározott időben, tehát december 31. 18 óra, és január 1, reggel 6 óra között kerül felhasználásra. Hát, nem…

Ahogy azt olvasóinkkal a közösségi oldalon is megbeszéltük, országos tapasztalat, hogy olyan mennyiségű rakéta, petárda került felhasználásra, amire évek óta nem volt példa. Székesfehérváron, hiszen mi itt vagyunk, akár azt is mondhattuk volna, hogy háborús övezetté lehet nyilvánítani. A folyamatos, konkrétan délután 4 órakor kezdődő tűzijátékok, petárdák, a legjobb idegrendszerű állatokat is megviselte. Persze az embereket is. Az idő előtt kilőtt rakéták hatására megindultak a rémült állatok. Akit kikötöttek, vitte a láncot is magával, nem számított a villanypásztor sem. A riadalom, mindent eltörölt. Pórázról leszakadt kutyák, ijedt, rémült gazdák között találtunk magunkat ismét. Számtalan bejelentés érkezett, a telefonjaink megállás nélkül szóltak. A chipesek azonnal hazamentek, akikben nincs chip, vagy nem regisztrált maradt a telepen. De, olyanokkal is összeakadtunk, akik a szomszédos településekig futottak. Olyannal is, akinek elutazott a gazdája, és másra bízták az ebet, aki lelépett. És még nagyon sokan vannak az utcákon… Majd 3 hét múlva lehet azt mondani, hogy vége a szilveszteri őrületnek. Áldozatok, már most is vannak, az út szélén, az árokban, és ki tudja, hányan lesznek még, akik sosem térnek haza. Nincs annál rosszabb, mint egy chip olvasás után, felhívni a gazdát, és elmondani, hogy már nem lehetett segíteni.

Hogy is mondtam? Seperc alatt átköltöztünk a Kántor sorra, mert kell a hely. És a helyek szilveszter napjára beteltek. Úgy zártuk ismét az évet, ahogy mindig. Az utakon, a rémült ebeket hajkurászva, az ijedt gazdikkal, a síró telefonokkal, mert most dobták a petárdát, most lőtték a rakétát…

De, a jó hír se maradjon le, még hamar elköltözött Csoki, Marci, Bobek, Totya, Mira, Manka, Max és Mézi. Így az év végére, az örökbefogadós naplónk záró sorszáma, az 540 volt. Ennyien találtak családra 😀